A mai kisdiákok bizonyára nehezen tudják elképzelni, milyenek lehettek a hétköznapok az 1960-70-es években egy szarvasi, tanyai iskolában. Akkoriban még jó néhány ilyen iskola működött a város külterületén (Széles úti, középhalmi, siratói, rózsási, ezüstszőlői, mótyói stb.).
Nos, ott a nebulóknak többféle feladatuk is volt. Például az, hogy reggel, amikor megérkeztek, feltöltsék a fali csap tartályát. A tanyai iskolák többségében ugyanis nem volt vízvezeték, így az épület közelében lévő ártézi kútból kellett behordani a vizet. Másik fontos feladatuk (télen) az volt, hogy segítsenek a tanítónak begyújtani az osztályteremben álló vaskályhába, s később is ügyeljenek arra, hogy a tűz ki ne aludjon.
Ezekben az intézményekben általában összevont évfolyamok voltak, az 1-4. osztályosok egy teremben, egyetlen tanító keze alatt töltötték a délelőttöt. Egy évfolyamnak hangos, a többinek önálló órája volt. Amikor például a negyedikeseknek hangos számtan órájuk volt, akkor a tanító csak nekik magyarázott, az első-második-harmadikosok pedig önálló feladatot kaptak, gyakorolták a szépírást, rajzolást, vagy valami mást.
Velem együtt valószínűleg sokan emlékeznek még arra, hogy az iskolapadban – ha éppen nem írtunk-, akkor hátratett kezekkel kellett ülni. Nem szerettük ezt, de ma már tudjuk, hogy remek módszer a hátfájás megelőzésére.
A legmélyebb nyomot azonban talán azok a napok hagyták bennünk, amikor – évente egyszer -, eljött az iskolába a fogorvos. Csongrádi doktor mindig autóval érkezett. Jól megpakolva, ugyanis fogorvosi székét is magával hozta. A fiúk feladata volt, hogy behordják a „kínzóeszköz” alkatrészeit, majd összeszereljék azt az osztályterem sarkában, a katedra mellett.
Ezután kezdődött csak a rémálom: végig kellett néznünk, ahogyan társaink egymás után ültek be a székbe, majd a beavatkozás (fúrás, tömés, esetleg foghúzás) után halálsápadtan kiszálltak belőle. Ráadásul Csongrádi doktor nem igazán kedveskedett velünk, keményen odaszólt, ha látta, hogy inunkba szállt a bátorságunk. Nos, a fogorvosi székhez képest a pálca, vagy a vonalzó, amivel esetenként a tanítótól körmöst kaptunk, már igazán csekélységnek számított.
Lipták Judit
