A XIX. század egyik rettegett betegsége a kolera volt, amely Magyarországon is rengeteg áldozatot szedett. Szarvast sem kímélte, öt alkalommal söpört végig rajta: 1831-ben, 1841-ben, 1849-ben, 1855-ben és 1873-ban. Az első és a negyedik sok száz, az utolsó pedig csaknem ezer áldozatot követelt, a fennmaradó kettő enyhébb lefolyású volt.
Az 1831-es járvány kitörésekor Szarvasnak még képzett orvosa sem volt, az első igazi doktor csak 1836-ban érkezett ide. A hatóságok azonban igyekeztek – akkori tudásuknak megfelelően -, minden módon megfékezni a pusztító kórt. Azokat a házakat, amelyekben kolerás betegek voltak, húsz napra teljesen lezárták, se ki, se be nem léphetett senki. A járványban elhunytakat legalább 7-8 láb mélyre temették (egy láb valamivel több, mint 30 centiméter), tetemüket oltott mésszel leöntötték, ruhájukat, ágyneműjüket elégették és azoknak még a hamuját is eltemették.
Az 1855-ös kolerajárvány idején is rettegésben teltek a szarvasiak napjai. Szinte szünet nélkül szóltak a harangok, jelezve, hogy újabb és újabb áldozatokat szedett a kegyetlen kór. Később elrendelték, hogy naponta csak egyszer, déli 12.00-kor kongathatják meg az Ótemplom harangját. Ekkor az aznap elhunytakat egy rövid szertartás keretében egyszerre búcsúztatta a pap, majd a tetemeket szekérre pakolták és a temetőbe vitték, ahová már a hozzátartozók sem kísérhették el őket. Volt olyan nap, amikor több mint félszáz halottat búcsúztattak egyszerre.
Az 1873. évi járvány mintegy három hónapig tombolt és csaknem ezer emberéletet követelt Szarvason. A XIX. századi kolerajárványok áldozatainak emlékét ma is őrzik a koleradombok (tömegsírok a külterületen) és az Ótemetőben álló Kolera-emlékmű. Utóbbit a Szarvasi Ótemetőért Alapítvány 2006-ban felújíttatta.
Lipták Judit
